1.

Márton 24 éves koráig egy csepp alkoholt sem ivott, aztán jött Edina. Kapcsolatuk egy társkereső oldalon kezdődött, ahova Márton több hónapon keresztül tartó és rosszul sikerült randik után regisztrált. Akkoriban még nem várt sokat az internetes társkeresőktől, de az esélyt így is meg szerette volna adni magának. A gyors regisztráció és az adatlap kitöltése után egy rövid összefoglalót kellett írnia magáról. Természetéből adódóan Márton egy kis humort is belevitt az írásba, remélve hogy ezzel felkeltheti az adatlapok között kereső, többségében unalmas leírásokat olvasó lányok figyelmét. Ő maga nem keresett a lányok között, mert úgy gondolta hogy ha amúgy is a lányok választanak, akkor a kezdeményezést is Ők maguk tegyék meg. Ez a gondolkodás nem vallott amúgy Mártonra, egyébként nagyon is szeretett kezdeményezni, de az internetes társkeresésben még nem volt gyakorlata, így nem merte megtenni az első lépést.

Mikor másnap megnézte levelezését, döbbenten tapasztalta hogy többen is írtak neki. Elolvasta a leveleket, megnézte a hozzájuk tartozó lányok adatlapját, majd akit szimpatikusnak tartott, annak azonnal válaszlevelet írt. Így ismerte meg Edinát is. Akkoriban még mindketten iskolába jártak, Márton egy szakképesítést adó tanfolyamra, Edina pedig egyetemre, így naponta többször is írhattak egymásnak. Az első héten szinte mindig a számítógép előtt lógott leveleket fogalmazva és olvasva, de amikor végre telefonszámot cseréltek, már csak azon keresték egymást. Az első randevú után következett a többi is, majd két hét után elérkezett Márton születésnapja. Mivel kapcsolatuk még fiatal volt, Márton csak egy közös mozizást tervezett az estére, azonban mint kiderült, Edina utána még szerette volna megkóstoltatni Mártonnal élete első alkoholos italát. Nem kellett sokáig rábeszélnie, akkoriban bármit megtett volna a lányért, így hát beültek egy romantikus belvárosi helyre, ahol zárásig koktélozgattak. Akkor érezte először Márton azt a kellemes bizsergést a fejében, amit azóta már többször is átélt.

Lassan ébredezett. A félig lehúzott redőny résein beszűrődő napfény éppen a szemébe sütött, ezért morogva átfordult a másik oldalára. Még túl korán lehet, gondolta. Ha az időben nem is, de a napban még biztos volt. Kedd van, és ő megint bulizott az este. Ma ismét másnapos lesz, mint ahogy az elmúlt pár hétben már többször is. Próbálta felidézni, hol töltötte a tegnap estét. Arra még emlékezett, hogy a haverokkal a Deák téren találkozott, majd együtt indultak el a Gödör klub felé egy koncertre, de hogy utána mi történt, az már homályos. Akármennyire is szerette volna előbányászni agyából az este történteket, nem sikerült neki, mintha a tegnap éjszaka nem is létezett volna. Miközben ezen gondolkozott, az ébresztőóra hangosan felcsörgött, aminek most az átlagosnál is idegesítőbb, és fájdalmasabb volt a hangja. Márton egy határozott mozdulattal lenyomta. Miután felkelt, megdörzsölte a homlokát, majd ásított egy hatalmasat. Lassan elsétált a mosdóig ahol megmosta az arcát, zuhanyozni viszont most nem volt sem kedve, sem ideje, ezért úgy döntött hogy erre majd este kerít sort. A szobájába visszaérve gyorsan, de nem kapkodva felöltözött, bepakolta táskájába az edzőfelszerelést, majd átsétált a konyhába.

Márton szerette ezt a lakást. Másfél éve lakott még csak itt, ebben a külvárosi társasházban, annak is az első emeletén. A házat egy idős hölgy tartotta rendben, aki mivel nyugdíjas volt, minden nap gondozni tudta a belső udvaron kialakított, négy méter átmérőjű, kör alakú kis kertecskét és a rajta található több színben pompázó virágokat. Márton ezeknek csak a kis részüket ismerte. Ő még leragadt a rózsáknál, szegfűknél és tulipánoknál, de még ha a nevüket nem is ismerte, néha amikor elment a virágok mellett, gyengéden megérintette őket, mintha azok a világ csodái lennének. Az illatuk tavasszal pedig olyan mámorító volt, hogy Márton sokszor kiült az udvarra egy könyvvel, és addig olvasott, amíg a nap le nem nyugodott.

A mai reggelen is finom illatok érződtek a levegőben. A konyha ablak ugyan csak résnyire volt nyitva, de Márton még így is érezte. Mostanában a nappalok nagyon melegek voltak, de éjszakára lehült annyira az idő, hogy az ablakon keresztül friss levegő jusson be a lakásba. A ablak mellett a falon egy naptár volt. Ma a május 25-ét, keddet mutatta. Szeme a szombati napra tévedt, amit még pár hete karikázott be piros filccel, fölé nagy betűkkel a “BULI” szót írta. Sóhajtott egyet. Az utóbbi egy hónapban nem volt olyan hétvégéje amit végig pihenhetett volna. Azon gondolkozott, hogy ezt a estét talán lemondja, szombatig talán ki tud találni valami hihető kifogást.

Kinyitotta a hűtő ajtaját, de gyorsan félre is ugrott, mert az egyik megbontott konzerv szó szerint kirepült a hűtőből, majd hangos csattanással a földhöz csapódott. Egy halk káromkodás után felvette, majd kivágta a kukába. Újra belenézett a hűtőbe, és a sok teli és félig üres palack, becsomagolt étel, tej és hús között próbálta megtalálni a két napja készített rakott krumpli maradékát, amit ma megehet ebédre. Miután megtalálta a lezárt dobozt, egy szatyorba tekerte és a táskájába csúsztatta. Körbenézett még utoljára a konyhában, hátha elfelejtett valamit, majd a bejárati ajtón keresztül kitolta biciklijét. Miközben felszállt a kerékpárra, csak abban reménykedett, hogy másnapossága nem fogja túlságosan lelassítani.

Az út néhol szép, máshol kevésbé biztonságos részeken vezette keresztül, de Márton nagyon élvezte minden egyes percét. Évről-évre többet használta a biciklit, és ez volt a harmadik munkahelye, ahová időnként kerékpárral járt be. A Prizm irodája a Kossuth téren volt, a Duna felől nézve a parlament bal oldalára néző egyik épület második emeletén. Márton néha elgondolkozott rajta, hogy mennyibe kerülhet egy ilyen környéken, ilyen kilátással egy ilyen nagy irodát bérelni. Abból a szobából például ahol Ő dolgozott tökéletesen rá lehetett látni a Parlamentre, a Dunára és egy kis parkra. Az irodába lépve balra fordult, majd a szobán átsétálva a biciklit letámasztotta az erkélyen. Még korán volt, a kollégák közül még senki sem érkezett meg, ezért odasétált az asztalához, kivette táskájából a váltás ruháját, majd ott helyben átöltözött.

A mai nap is könnyűnek ígérkezett, mint ahogy az összes többi is, amióta idekerült. Márton nem tudta felfogni, hogy miből él meg a cég, mert Ő még nem kapott pár percnél tovább tartó feladatot, olyat meg végképp nem, amiért pár forintnál többet el lehetett volna kérni. De amíg megkapta a fizetését, addig nem is nagyon érdekelte. Így, hogy lényegében a semmittevésért fizették, ez a munkahely maga volt a megtestesült mennyország. A haverok persze nem hitték el, azt gondolták hogy csak túloz, nem létezhet ilyen munkahely. Még Mártonnak is nehéz volt elhinni. Ő és a kollégák még akkor sem foglalkoztak minimális szinten sem a fegyelemmel és szabályok betartásával, amikor a cégvezető az irodában tartózkodott, de amikor elutazott, akkor ezek a dolgok csak hatványozódtak. Többször előfordult, hogy be sem mentek ilyenkor, vagy ha bent is voltak, akkor filmeket néztek, zenét hallgattak, vagy csak simán aludtak egyet ebéd után. Eleinte Márton még visszafogta magát, újként nem mert késni sem, de pár hónap alatt átvette a “szokásokat”. Legkedvesebb elfoglaltsága például az lett hogy ebédidőben kibiciklizett a Margit szigetre, ott megebédelt, majd lefeküdt az egyik padra pihenni. De ha éppen nem biciklivel jött, akkor a közeli étkezdék egyikében ebédelt egyedül, vagy kollégákkal, méghozzá ameddig csak a kedvük tartotta. A mai ebéd azonban más lesz, de erről Márton még nem tudott.